ZUHANÁS A CSENDBE
Elképzeltük már valaha, milyen lehet nekivágni egy magas, távoli hegycsúcsnak, amelyre addig csak keveseknek sikerült feljutni? Sokakban ott él a romantikus elképzelés, de végül csak kevesen vágnak neki egy ilyen útnak, amely akár halállal is végződhet.
1985-ben két fiatal hegymászó, Simon Yates és Joe Simpson nemcsak elképzelte, de meg is kísérelte megmászni az Andok egyik 6300 méternél is magasabb hegycsúcsát, a Siula Grandét, amelyet addig a nyugati oldal felől senki sem tudott meghódítani. Kevin MacDonald, az Oscar-díjas rendező, 2003-ban készített dokumentumfilmet a két férfi rendkívüli próbálkozásáról.
„Sokan nekifutottak és elbuktak, ezért tudtuk, hogy kemény lesz” – mondják a filmben a hegymászók, akik húszas éveik elején jártak, mikor nekivágtak a csúcs meghódításának. A hetvenes években divatossá vált mászási technikát, az ún. alpinstílust követték, amely azt jelenti, hogy egy alaptáborból indulva, a lehető legrövidebb időn belül, komolyabb segédeszközök (pl. oxigénpalack) nélkül, csupán a hátizsákjukban vitt legszükségesebb felszereléssel másszák meg a hegyet. A jég borította sziklafalon jól boldogultak felfelé a hágóvasak és csáklyák segítségével, és nagyobb bajok nélkül fel is jutottak. A csúcson csodálatos látkép tárult eléjük, amelyet még lélegzetelállítóbbá tett győzelmi mámoruk.
A képzeletben lejátszódó történetek rendszerint itt véget is érnek, de kettejük embertpróbáló kalandja csak ezután kezdődött. Miközben ereszkedtek, vihar tört ki és ereszkedés közben Joe lába annyira megsérült, hogy csak nehezen tudta folytatni az utat. Barátja igyekezett őt mihamarabb lejuttatni, ami a rossz időjárási viszonyok közepette nehéz és veszélyes vállalkozásnak bizonyult. A legkritikusabb pillanat mégis akkor érkezett el, amikor az egyik szakaszon Simon éppen kötélen engedte barátját lefelé, és a zsinór elfogyott. A levegőben lógó Joe-t Simon tartotta elfagyó ujjakkal, akinek sürgősen döntést kellett hoznia: vagy elvágja barátja kötelét, és ezzel a biztos halálba küldi, vagy mindketten alázuhannak a mélybe...
A film bővelkedik izgalmas pillanatokban, és hűen érzékelteti, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott lénye a természetnek. Ám amennyire törékeny, olyan erős is lehet. A magas hegyek közt vergődő alpinisták küzdelme így egyszerre ijesztő és felemelő, és az is átérezheti döntéseik súlyát és elképzelheti a megpróbáltatásaikat, aki csak nézi a történteket. Joe és Simon ugyanis, a szélsőséges körülmények mellett
önmagukkal, kételyeikkel, félelmeikkel is harcot vívnak, ahogyan saját életünkben mindnyájan. Ebben a harcban gyakran csak magukra számíthatnak és arra, hogy van és lesz elég akaratuk és kitartásuk megtenni, amit helyesnek tartanak. A helyzet annyiban különbözik hétköznapi döntéseinktől, hogy egy rossz választás könnyen végzetessé válhat. De dönteni mindenképp kell, ahogy ezt Joe is megfogalmazza: „Az embernek muszáj döntéseket hoznia, még ha rossz döntéseket is hoz. Mert ha nem hoz döntéseket, akkor vége.”
A két hegymászó története valójában mindannyiunk története. Ahogy céljaik sem teljesülhetnek úgy, ahogy azt elképzelték, az élet sokszor tartogat számunkra is meglepetéseket, amelyek az út átgondolására, döntések meghozatalára vagy épp módosítására késztetnek. A hegyre sosem csak egy irányból lehet feljutni: az út annyiféle, ahányan vagyunk. Ezt bizonyítják be ők is. Arra a kérdésre pedig, hogy mi értelme van az efféle vállalkozásoknak, sőt, magának a hegymászásnak, Simon ad választ: „Mikor a hegyekbe megyek, valami végtelen, hatalmas teret érzek magam körül és végtelen szabadságot. Olyankor kiszabadulok kaotikus világunk zűrzavarából.” A film is ilyen: kiránt bennünket bezártságunkból, és arra késztet, hogy átértékeljük az életünket: hogy vállaljuk a zuhanást saját mélységeinkbe.
Orbán István
SIMON MÁGUS
A film az első néhány képkockát leszámítva mindvégig Párizsban játszódik. Ide érkezik Simon egy bonyolult gyilkossági ügy felderítésére busás fizetségért. Az állomáson azonban új cél, új remény bizsergeti meg a kissé megfáradt, rejtélyes vándor szívét, amikor kimenti a bájos francia lányt, Jeanne-t a peronőrök kezei közül.
A film mindvégig Simon nézőpontjából láttat, így a nézőre is könnyedén átragad az a nyugodt, szemlélődő, kissé álomszerűnek tűnő viszonyulás, amellyel Simon fordul a világ felé. Nem függ az eseményektől, látszólag az időtől sem, nem siet sehová, így lehetősége van megragadni és megfigyelni az apró részletekben rejlő szépséget. A mágus bűvkörébe kerülve a néző is lassan szemlélővé válik, így a külső eseményekről észrevétlen kerül át a hangsúly a belső történésekre.
Kornis Mihály író ezt úgy fogalmazta meg, hogy a Simon mágust nézni „olyan nyugodalmas érzés mindannyiszor, mintha belealudnék valakinek az álmába, de csodálatosképpen kiismerem magam benne, holott ami történik, tudással terhelt, ez is sugárzik minden pillanatából, a legfontosabbról van benne szó, de egészen egyszerűen..."
Egy újabb, izgalmas szál indul el a cselekményben, amikor felbukkan Péter, megidézve az ókori bibliai történetet, Szent Péter és Simon mágus vetélkedését. Péter is mágusnak vallja magát, de féltékeny Simon tudására, ezért kihívja egy „máguspárbajra". Számára a megmérettetésben sokkal fontosabb a hírnév, a siker, a mindenáron elérendő győzelem, mint a lélek próbatétele.
Évek óta készül erre az eseményre, apró részletekig kidolgozza a produkció technikai feltételeit, titkon mégis érzi, hogy hiányzik a valódi tudása. A próba az „alvilágjárás": három napot kell a föld alatt eltemetve tölteniük, és harmadnapra „fel kell támadniuk". Simon vállalja a kihívást, rivaldafény nélkül és egykedvűen - közben legalább jól kialussza magát. S hogy hogyan végződik a történet?
Enyedi Ildikó filmje azért nyújthat emlékezetes élményt, mert segít lelassulni, megállni a hétköznapok pörgésében. Arra ébreszt rá, hogy a külső események mögött mindig meghúzódik egy mély, belső emberi történet is.
Hóbor Anita
A MÁSOK ÉLETE
Szonáta egy jó emberről
Akár ezt a címet is adhatta volna a német rendező A mások élete című filmjének. A történet a 80-as évek Kelet-Berlinjében játszódik, abban a lehallgatásokkal és megfélemlítésekkel teli fullasztó közegben, melyben a lélek legnagyobb próbája: embernek maradni az embertelenségben.
Amint a címből is kiderül, ez lehetséges. A film egy olyan férfinak állít emléket, akit a Stasi, a német megfigyelőrendszer legmegbízhatóbb tagjaként ismerünk meg, egy magányosan élő, látszólag hétköznapi figuraként, s aki olyan mély átalakuláson megy keresztül, hogy végül emberi életek megmentésére szegődik.
De vajon minek a hatására kezd el ébredni a lelke?
A Stasi ezúttal egy gyanús művészpár megfigyelésével bízza meg Wiesler századost. Dreyman színpadi író és Christa-Maria Sieland, a tehetséges színésznő a rendszer ellen lázadó emberekkel barátkozik, sőt, Dreyman legjobb barátja egy feketelistán lévő rendező; Christa pedig túlságosan csinos ahhoz, hogy ne vessen szemet rá a párt minisztere. Wiesler megkezdi a lehallgatásukat, ám ezúttal egy különös, számára eddig ismeretlen világba csöppen. Találkozik a művészettel, az emberséggel, a lelkiismeret hangjával, a szeretettel … olyan időtlen értékekkel, melyek lassacskán ráébresztik saját kisszerű életére, s egy tartalmasabb élet lehetőségét villantják fel előtte. Wiesler észrevétlen a művészpár életének részévé válik, tiszteli törekvéseiket, örül örömeiknek, s ha veszély közeleg … pozícióját és életét is kockáztatva kézbe veszi, irányítani kezdi az eseményeket, a háttérből szövögetve a sors szálait. Végigkövet és fedez egy akciót, melyben az író kicsempészi lázító cikkét Nyugatra. A gyanú rögtön Dreymanra terelődik, s a szereplők választásra kényszerülnek.
S hogy ki mennyire képes helytállni, mikor életének és hivatásának megvédéséről van szó, s ki az, aki áldozatává válik gyengeségének? A filmből kiderül. Az egyik legfontosabb üzenete, hogy “a viszontagságos helyzet lehetőség az erényes cselekedetre”, akkor mutatkozik meg valójában erkölcsi tartásunk, hogy mennyire vagyunk képesek az elveink szerint élni.
Wiesler századosnak sikerül meghallani és követni a belső hangot, mely az önzetlen és önfeláldozó segítségnyújtásra ösztönzi a túléléssel szemben. Hőstettéről senki sem tud, mégis megtisztult, teljesítette kötelességét, mellyel a Lelkének tartozott … csendesen és szerényen hőssé vált.
Ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki napi harcaihoz és kételyeinek legyőzéséhez új erőt és inspirációt szeretne meríteni – egy jó ember példájából.
A HALÁSZKIRÁLY LEGENDÁJA
A halászkirály legendáját (The Fisher King), Terry Gilliam rendező filmjét 1991-ben mutatták be, és azóta már szinte klasszikussá vált. A cím az egyik Arthur mondakörben szereplő legendára utal:
a történet szerint a király még gyerekként kinn maradt éjszakára az erdőben, hogy bizonyítsa rátermettségét. Mikor leszállt az éj, az erdőben bolyongott éppen, amikor látomása támadt: váratlanul megjelenő, lobogó tűzből előtűnt a Szent Grál, az isteni kegyelem jelképe. Ekkor egy hang szólt a fiúhoz: „Légy te a Grál őrzője, hogy meggyógyítsa az emberek szívét!” De a fiút már elvakította a hatalommal, dicsőséggel és szépséggel kecsegtető élet káprázata és a mélységes döbbenet állapotában egy pillanatra úgy érezte, nem kisfiú már, hanem legyőzhetetlen, akár Isten. Benyúlt a tűzbe, hogy elvegye a Grált, de a kehely eltűnt, a fiú keze pedig rettenetesen összeégett. Ahogy idősebb lett, úgy mélyültek a sebei, mígnem egy napon az élet értelmét vesztette a számára. Nem bízott már senkiben, önmagában sem, nem bírt szeretni, se szeretetet elfogadni. Belebetegedett e felismerésbe, s elindult a halál felé. Egy nap egy bolond jött a várba, és egyedül találta a királyt. A bolond - hűen önmagához - természetesen nem a királyt látta, hanem egy magányos, beteg embert és megkérdezte tőle: Mi bánt barátom? Mire a király azt felelte, hogy szomjas, és vízzel kellene oltania a szomját. A bolond fogott egy poharat, megtöltötte vízzel, s odanyújtotta neki. Amint a király inni kezdett, észrevette, hogy begyógyultak a sebei. Meglátta, hogy a kezében tartott pohár nem volt más, mint a Szent Grál, amit egész életében keresett. A bolondhoz fordult, és azt kérdezte tőle: Hogy tudtad meglelni azt, amit a legbátrabb lovagjaimnak sem sikerült? A bolond csak ennyit felelt: Nem tudom, én csak azt láttam, hogy szomjas vagy.
A szimbolikus történetet mottójául választó film egyszerre rejt társadalomkritikát és modern hőstörténetet.
Jack Lucas (Jeff Bridges) műsorvezető a rádióban. Meg van győződve róla, hogy mindent nagyszerűen csinál, öntelt és cinikus. Egy alkalommal felelőtlen megjegyzést tesz a gazdag elit egyik szórakozóhelyére és gőgös látogatóira. Nem számol azzal, hogy telefonálója egy beteg lelkű fiatalember, aki még aznap este valóra váltja szavait, és megtizedeli a felkapott bár előkelő vendégeit. Jack nem tud szabadulni a lelki felelősség alól még három évvel a történtek után sem. Munkájától visszavonul és alkoholizmusba menekül. Öngyilkosságra készül, amikor a sors úgy hozza, hogy találkozik Perry-vel (Robin Williams), a hajléktalan bolonddal, akiről kiderül, hogy egykor neves professzor volt, s abban a bizonyos mészárlásban veszítette el imádott feleségét.
A találkozás mindkét ember számára egy új kezdet lehetőségét jelenti. Az értékválságba süllyedt beteg világból a szent őrületbe menekülő Perry egy másik valóságot mutat Jack-nek, mely gyökeresen megváltoztatja félresiklott életét.
AGORA
Az Oscar-díjas Alejandro Amenábar filmje az i.sz. 4. században Alexandriában játszódik. A város, mely évszázadokig a filozófia és a tudományok, valamint a vallási eklekticizmus virágzó központja volt, ebben az időben az erőszakos zavargások helyszínévé válik, melyek a híres Könyvtárat, az akkori világ szellemi központját is fenyegetik.
A film főhőse Hüpatia (Rachel Weisz), a rendkívül művelt újplatonista filozófus, akit az ókor legismertebb és legtekintélyesebb női tudósának is neveznek. Számos találmányt tulajdonítanak neki, többek között az ún. csillagmagasságmérő (asztrolábium) tökéletesítését, mellyel a Nap és a csillagok állását lehetett meghatározni. Szintén az ő nevéhez fűződik a vízszintmérő és a lepároló (desztillátor) is. Halála után csaknem ezer esztendőre volt szükség ahhoz, hogy az általa hihetetlenül magas szinten művelt tudomány újraéledjen.
Bár a filmet sok kritika érte, kiemelném bátorságát, ahogyan bemutatja a ma is létező egyházak egykori erőszakos tetteit. Fontos, hogy emléket állít egy bátor embernek, aki merte tudását átadni azokban az időkben is, amikor a szabad gondolkodás életveszélyessé vált.
„Élt Alexandriában egy Hüpatia nevű nő. Theón filozófus leánya volt, de oly magas műveltséggel rendelkezett, hogy túlszárnyalta filozófus kortársait. A Plótinosztól származó filozófiai iskola nyomdokaiba lépett, és az összes filozófiai tudományokat fejtegette tanítványainak.
Ezért aztán hozzá csődültek mindenhonnan azok, akik a filozófiával akartak foglalkozni. Műveltségéből fakadó tisztes tekintélye miatt előfordult, hogy személyesen elment az elöljárókhoz is, de szerényen, és semmiféle szégyent nem jelentett, ha férfiak körében tartózkodott. Mindnyájan még inkább tisztelték és csodálták ugyanis bámulatos mértékletessége miatt. Épp emiatt támadt akkor az irigység” - írta róla Szókratész Szkholasztikosz, a kortárs szerző Egyháztörténet című művében.
DERSZU UZALA
Kurosawa filmje V.K. Arszenyev önéletrajzi ihletésű regénye alapján készült, mely egy 1902-ben Szibériába indított expedíció történetét mutatja be. A kislétszámú katonai expedíció tagjai azért indulnak az Usszuri vidékére, hogy feltérképezzék az addig ismeretlen területeket, vezetőjük maga Arszenyev kapitány.
A csapat nehezen boldogul a civilizációtól távol eső, könyörtelen, vad vidéken. Ám egyik éjszaka a sors összehozza őket Derszu Uzalával, a nanáj vadásszal. A kapitány hamar megkedveli az egyszerű, tisztalelkű férfit, és megkéri, hogy csatlakozzon hozzájuk, legyen segítségükre. Derszu egész életét a tajgán töltötte, ért a fák, a virágok nyelvén. Bár a katonák eleinte megmosolyogják a tanácsait, hamarosan rá kell jönniük, hogy leleményessége és tapasztalatai nélkül nem jutnának messzire. Az együtt töltött hónapok során Derszu és Arszenyev között mély barátság szövődik.
„A Derszu Uzala, habár cselekménye régen játszódik, mégis mai film, hiszen a ma emberének mesél arról, hogyan élhet az ember egyetértésben, békében a természettel.” /Akira Kurosawa/
Valóban, a film egy olyan utazásra hívja a nézőt, ahol képzeletben megtapasztalhatja a természet közelségét, és ez olyan dolgokat taníthat, melyet már régen elfeledtünk. Erre ébred rá a főszereplő, Arszeneyev kapitány is, amikor egy alkalommal az erdő közepén egy elhagyott kunyhót találnak.
„Derszu, mikor meglátta az erdei menedéket, tűzifát és nyírfaháncsot gyűjtött, és mindezt berakta a kunyhóba. Majd egy csipetnyi sót, meg egy maréknyi rizst kért a kapitánytól. Ezután gondosan nyírfaháncsba göngyölt egy doboz gyufát, külön háncsba tekerte a sót meg a rizst, és mindezt felakasztotta a kunyhóban. Azután szedelőzködni kezdett.
A kapitány kérdésére: - Talán vissza akarsz jönni? - ezt felelte: - Valamilyen más ember jön, bódét talál, száraz tűzifát talál, gyufát talál, ennivalót talál - nincs semmi baj - fogja mondani.”
Hóbor Anita
A HALÁSZKIRÁLY LEGENDÁJA
A halászkirály legendáját (The Fisher King), Terry Gilliam rendező filmjét 1991-ben mutatták be, és azóta már szinte klasszikussá vált. A cím az egyik Arthur mondakörben szereplő legendára utal:
a történet szerint a király még gyerekként kinn maradt éjszakára az erdőben, hogy bizonyítsa rátermettségét. Mikor leszállt az éj, az erdőben bolyongott éppen, amikor látomása támadt: váratlanul megjelenő, lobogó tűzből előtűnt a Szent Grál, az isteni kegyelem jelképe. Ekkor egy hang szólt a fiúhoz: „Légy te a Grál őrzője, hogy meggyógyítsa az emberek szívét!” De a fiút már elvakította a hatalommal, dicsőséggel és szépséggel kecsegtető élet káprázata és a mélységes döbbenet állapotában egy pillanatra úgy érezte, nem kisfiú már, hanem legyőzhetetlen, akár Isten. Benyúlt a tűzbe, hogy elvegye a Grált, de a kehely eltűnt, a fiú keze pedig rettenetesen összeégett. Ahogy idősebb lett, úgy mélyültek a sebei, mígnem egy napon az élet értelmét vesztette a számára. Nem bízott már senkiben, önmagában sem, nem bírt szeretni, se szeretetet elfogadni. Belebetegedett e felismerésbe, s elindult a halál felé. Egy nap egy bolond jött a várba, és egyedül találta a királyt. A bolond - hűen önmagához - természetesen nem a királyt látta, hanem egy magányos, beteg embert és megkérdezte tőle: Mi bánt barátom? Mire a király azt felelte, hogy szomjas, és vízzel kellene oltania a szomját. A bolond fogott egy poharat, megtöltötte vízzel, s odanyújtotta neki. Amint a király inni kezdett, észrevette, hogy begyógyultak a sebei. Meglátta, hogy a kezében tartott pohár nem volt más, mint a Szent Grál, amit egész életében keresett. A bolondhoz fordult, és azt kérdezte tőle: Hogy tudtad meglelni azt, amit a legbátrabb lovagjaimnak sem sikerült? A bolond csak ennyit felelt: Nem tudom, én csak azt láttam, hogy szomjas vagy.
A szimbolikus történetet mottójául választó film egyszerre rejt társadalomkritikát és modern hőstörténetet.
Jack Lucas (Jeff Bridges) műsorvezető a rádióban. Meg van győződve róla, hogy mindent nagyszerűen csinál, öntelt és cinikus. Egy alkalommal felelőtlen megjegyzést tesz a gazdag elit egyik szórakozóhelyére és gőgös látogatóira. Nem számol azzal, hogy telefonálója egy beteg lelkű fiatalember, aki még aznap este valóra váltja szavait, és megtizedeli a felkapott bár előkelő vendégeit. Jack nem tud szabadulni a lelki felelősség alól még három évvel a történtek után sem. Munkájától visszavonul és alkoholizmusba menekül. Öngyilkosságra készül, amikor a sors úgy hozza, hogy találkozik Perry-vel (Robin Williams), a hajléktalan bolonddal, akiről kiderül, hogy egykor neves professzor volt, s abban a bizonyos mészárlásban veszítette el imádott feleségét.
A találkozás mindkét ember számára egy új kezdet lehetőségét jelenti. Az értékválságba süllyedt beteg világból a szent őrületbe menekülő Perry egy másik valóságot mutat Jack-nek, mely gyökeresen megváltoztatja félresiklott életét.
Szabados Éva
Az Oscar-díjas Alejandro Amenábar filmje az i.sz. 4. században Alexandriában játszódik. A város, mely évszázadokig a filozófia és a tudományok, valamint a vallási eklekticizmus virágzó központja volt, ebben az időben az erőszakos zavargások helyszínévé válik, melyek a híres Könyvtárat, az akkori világ szellemi központját is fenyegetik.
A film főhőse Hüpatia (Rachel Weisz), a rendkívül művelt újplatonista filozófus, akit az ókor legismertebb és legtekintélyesebb női tudósának is neveznek. Számos találmányt tulajdonítanak neki, többek között az ún. csillagmagasságmérő (asztrolábium) tökéletesítését, mellyel a Nap és a csillagok állását lehetett meghatározni. Szintén az ő nevéhez fűződik a vízszintmérő és a lepároló (desztillátor) is. Halála után csaknem ezer esztendőre volt szükség ahhoz, hogy az általa hihetetlenül magas szinten művelt tudomány újraéledjen.
Bár a filmet sok kritika érte, kiemelném bátorságát, ahogyan bemutatja a ma is létező egyházak egykori erőszakos tetteit. Fontos, hogy emléket állít egy bátor embernek, aki merte tudását átadni azokban az időkben is, amikor a szabad gondolkodás életveszélyessé vált.
„Élt Alexandriában egy Hüpatia nevű nő. Theón filozófus leánya volt, de oly magas műveltséggel rendelkezett, hogy túlszárnyalta filozófus kortársait. A Plótinosztól származó filozófiai iskola nyomdokaiba lépett, és az összes filozófiai tudományokat fejtegette tanítványainak.
Ezért aztán hozzá csődültek mindenhonnan azok, akik a filozófiával akartak foglalkozni. Műveltségéből fakadó tisztes tekintélye miatt előfordult, hogy személyesen elment az elöljárókhoz is, de szerényen, és semmiféle szégyent nem jelentett, ha férfiak körében tartózkodott. Mindnyájan még inkább tisztelték és csodálták ugyanis bámulatos mértékletessége miatt. Épp emiatt támadt akkor az irigység” - írta róla Szókratész Szkholasztikosz, a kortárs szerző Egyháztörténet című művében.
Szabados Éva
DERSZU UZALA
Kurosawa filmje V.K. Arszenyev önéletrajzi ihletésű regénye alapján készült, mely egy 1902-ben Szibériába indított expedíció történetét mutatja be. A kislétszámú katonai expedíció tagjai azért indulnak az Usszuri vidékére, hogy feltérképezzék az addig ismeretlen területeket, vezetőjük maga Arszenyev kapitány.
A csapat nehezen boldogul a civilizációtól távol eső, könyörtelen, vad vidéken. Ám egyik éjszaka a sors összehozza őket Derszu Uzalával, a nanáj vadásszal. A kapitány hamar megkedveli az egyszerű, tisztalelkű férfit, és megkéri, hogy csatlakozzon hozzájuk, legyen segítségükre. Derszu egész életét a tajgán töltötte, ért a fák, a virágok nyelvén. Bár a katonák eleinte megmosolyogják a tanácsait, hamarosan rá kell jönniük, hogy leleményessége és tapasztalatai nélkül nem jutnának messzire. Az együtt töltött hónapok során Derszu és Arszenyev között mély barátság szövődik.
„A Derszu Uzala, habár cselekménye régen játszódik, mégis mai film, hiszen a ma emberének mesél arról, hogyan élhet az ember egyetértésben, békében a természettel.” /Akira Kurosawa/
Valóban, a film egy olyan utazásra hívja a nézőt, ahol képzeletben megtapasztalhatja a természet közelségét, és ez olyan dolgokat taníthat, melyet már régen elfeledtünk. Erre ébred rá a főszereplő, Arszeneyev kapitány is, amikor egy alkalommal az erdő közepén egy elhagyott kunyhót találnak.
„Derszu, mikor meglátta az erdei menedéket, tűzifát és nyírfaháncsot gyűjtött, és mindezt berakta a kunyhóba. Majd egy csipetnyi sót, meg egy maréknyi rizst kért a kapitánytól. Ezután gondosan nyírfaháncsba göngyölt egy doboz gyufát, külön háncsba tekerte a sót meg a rizst, és mindezt felakasztotta a kunyhóban. Azután szedelőzködni kezdett.
A kapitány kérdésére: - Talán vissza akarsz jönni? - ezt felelte: - Valamilyen más ember jön, bódét talál, száraz tűzifát talál, gyufát talál, ennivalót talál - nincs semmi baj - fogja mondani.”
Szabados Éva
